Ötvenes, hatvanas évek, a hidegháború legsötétebb évei. Egyiptom bejelenti egy hatalmas gát építését, és a világ összefog, hogy megmentse a kulturális örökségünket. Heroikus erőfeszítés, happyenddel.

Egyiptom forradalmi elnöke, Gamel Abdel Nasszer 1954-ben bejelentette, hogy hatalmas gátat emelnek a Níluson az első kataraktánál, Asszuántól délre. Az így létrehozott mesterséges tó nemcsak megduplázza majd Egyiptom energiatermelését és a szovjet modellt követve segíti az ország iparosítását, de segítségével végre először szabályozni lehet majd a Nílus évenkénti, néha pusztító áradását. Persze az emberiség kulturális örökségéért aggódók is egyből felhördültek, hisz a múltunk szempontjából rendkívül fontos, és akkor még szinte teljesen feltáratlan területek kerültek volna örökre víz alá.

És ekkor valami olyasmi történt, ami szerintem manapság sajnos már elképzelhetetlen: az egyiptomi kormány és az UNESCO megegyeztek egy mentőakcióban. Szűk tizenkét esztendeje volt a régészeknek, akik a világ minden részéről özönlöttek Egyiptomba, hogy minél többet megmentsenek a közös múltunkból. Bár a hidegháború közepén voltunk, egy évvel a koreai háború lezárása után és egy évvel a vietnami háború kitörése előtt, tényleg mindenhonnan érkezett segítség, a Szovjetunió és Kelet-Európa ugyanúgy küldött csapatokat és pénzt, mint az Egyesült Államok és Nyugat-Európa. Még az 56-os szuezi válság sem állt a munkák útjába. A nemzetközi erőfeszítés és a világ rádöbbenése arra, hogy a saját épített örökségünk veszélyben van, vezetett az UNESCO kulturális világörökségek listájának a megszületéséhez.

Több ezer ásatást vezettek a nemzetközi és egyiptomi csapatok, és Egyiptom a kiásott leletek szokásosnál jóval nagyobb részét ajánlotta fel az ásatást végző országok múzeumainak. Így került a debodi templom egy madridi közparkba vagy a gyönyörű kis dendori templom a New York-i Metropolitan Múzeumba. Illetve a mi igen fontos egyiptomi gyűjteményünk a Szépművészeti Múzeumban is jelentős részben a Castiglione László vezette núbiai leletmentő ásatás eredménye.

De Ramszesz ikertemploma Abu Szimbelben (és a philiai Ízisz-szentély) túl nagy és túl fontos volt ehhez. Évekig töprengtek a megoldáson, felmerült, hogy gátakkal védik meg a Nasszer-tótól, illetve az is, hogy egyszerűen nagyon alaposan dokumentálják, majd hagyják elsüllyedni örökre. A legérdekesebb megoldással William MacQuittey brit filmes állt elő, ő egy, a tó vízszintjével egy szintben álló, tiszta vizű medencébe zárta volna a templomokat, és a látogatók vízalatti kamrákból nézhették volna meg a romokat.

Végül szerencsére az UNESCO egy svéd tervet fogadott el, és az egész templomot 64 méterrel magasabbra helyezték. Ahogy egy francia mérnök mondja a Life magazin remek, 1966-os cikkében: „Ez az egész olyan, mintha a Notre Dame-ot kéne darabokra vágnunk és arrébb raknunk”. Érdemes elolvasni a Life-cikket és a kivételesen remek magyar Wikipédia-szócikket, őrületes munka volt az egész. Kellett egy ideiglenes gát, majd két hatalmas, 140 méteres betondóm, amelyik megtartja a sziklatemplomokat, majd 17 000 lyuk a sziklába, amiket 33 tonna epoxi gyantával töltöttek fel, hogy megerősítsek az alapzatot. Ezek után olasz márványmetszők 1036 darabba vágták a templomokat, a tömbök súlya 7 és 30 tonna között volt, és ezeket a darabokat egyenként, nagyon lassan beemelték az új helyükre. És a templomok a mai napig látogathatóak, lenyűgözőek, megdöbbentőek.

Megcsodálhatjuk a XIX. századi olasz turisták ITTJÁRTUNK bevéséseit is, és számomra külön öröm volt felfedezni, hogy kedvenc olasz sírrablóm – akivel utoljára az amerikai Mississippiben találkoztam – volt a hely első modernkori feltárója és kifosztója.

(A nem saját képek a Life magazinból, a Wikipédiáról, illetve a Szépművészeti Múzeum honlapjáról vannak.)

EDIT: itt egy szomorú írás arról, hogy a núbiaiak több száz falva is víz alá került