Expedíciónk kartúmi és budapesti felei egy hét múlva egyesülnek a Fehér-Nílus partján, hogy végre együtt induljunk el délre, az afrikai Nagy-tavak mentén. Íme a terv Dzsubától Bujumburáig.

Dél-Szudán

A két éve független ország fővárosában, Dzsubában találkozunk jövő szombat délután. Ferkó, aki január óta él itt, azt mondta, hogy ez a legafrikaibb város, ahol valaha járt, és ő elég sok afrikai városban járt már, például az eritreai Aszmarában is, jó, mondjuk az egyáltalán nem afrikai, hanem szürreál-futurista olasz. Én mondjuk még egy afrikai városban sem jártam, se földrajzi, se kulturális értelemben.

A város a Fehér-Nílus nyugati partján terül el, egy harmincezres putriból szűk tíz év alatt milliós putrivá alakult putri, ahol valamivel drágább az élet, mint New York-ban vagy Tokióban. A sok pénzért nem jár New York-i vagy tokiói életszínvonal, csak ugandai import benzin és sör. Dél-Szudán eleve drága hóbort, fejenként száz dollár a vízum, azért megyünk ide, mert nagyon, nagyon érdekesnek tűnik egy olyan afrikai város, ahol számtalan törzsből származó afrikai emberek jönnek-mennek, arra egyáltalán nem felkészülve, hogy az erre tévedő turistából éljenek meg, már csak azért sem, mert lényegében nem tévednek erre turisták. Ferkó dolgozni van itt, mi pedig hivatalosan egyetemi tanácsadók leszünk. Az újszülött állam épp első súlyosabb kormányválságát éli, én csak bóklászni szeretnék egy kicsit a vörös földutakon, kimenni a partra, aztán gyorsan lelépni.

Dzsubából az ugandai főúton, a Fehér-Nílus mentén, az ország infinitezimálisan kevés leaszfaltozott útjainak egyikén indulunk délnek; ha úgy alakul, megállva Nimulénél, hogy megnézzük a Nimule Nemzeti Parkban az elefántokat és a vízilovakat, ha nem, akkor nem, majd átlépjük az ugandai határt.

Advertisement

Itt kell elbúcsúznunk az első nagyon érdekes dologtól is, amit nem fogunk látni, a 3187 méter magas Kinyetitől, Dél-Szudán legmagasabb pontjától. Több nap lenne erre, Torit felé kerülni, ez sajnos nem fér bele, pedig az egyetlen beszámoló alapján, amit olvastam róla, klassz hely.

Északnyugat-Uganda

A határ után az acholi nép vidékére érkezünk, Gulu és Lira felé vesszük az irányt, hogy eljussunk a Murchison-vízeséshez, az azonos nevű nemzeti parkban. Ez Uganda legcsóróbb csücske, itt zajlott húsz éven keresztül a polgárháború a banyankole törzsből származó Yoweri Museveni elnök és az acholi pszichopata tömeggyilkos Joseph Kony között. Ma már béke van, bár számtalan, otthonát elvesztett ember próbál errefelé új életet kezdeni, Kony pedig valahol a Közép-Afrikai Köztársaságban, Kongóban vagy Dél-Szudánban van. Ferkó mondta, hogy Museveni és Kony Dzsubában vacsoráztak egyszer, a Fehér-Nílus partján, egy olyan, ha jól emlékszem etióp étteremben, amit mi is tervezünk meglátogatni.

Azért jövünk ide, mert itt van a Murchison-vízesés, és a Murchison-vízesést meg kell nézni. Állat is sok él errefelé, csupa olyasmi, amit normálisan csak állatkertben látni: elefánt, zsiráf, mindenféle gazellák, oroszlán, papucscsőrű madár.

Titkos vágyam eljutni az Albert-tó partjára, amit európai emberként Samuel Baker és Sass Flóra látott először 150 éve, és átnézni a víztükrön a kongói Kék-hegyek felé, az Albert-hasadékvölgy nyugati peremére. Kelet-Afrika olyan, mint egy papírtörölköző, a két darab közti bonyolult perforáció nyugati ága az Albert-hasadékvölgy, amit innentől fogunk egészen a Tanganyika-tóig követni.

Nyugat-Uganda

A Murchison-vízeséstől délnyugati irányban haladva Fort Portalba jutunk majd el, ami brit gyarmati épületei miatt azért is érdekes, mert innen – ha olyan szerencsénk lesz a permanens felhőzet pillanatnyi impermanenciájával, mint Bede Mártonnak volt Patagóniában a Fitz Roynál – már látni fogjuk a Rwenzori-hegység hófödte csúcsait. A semmiből előtűnő, drámai röghegység Kelet-Afrika Tátrája, csak éppen kétszer akkora. Legmagasabb pontjánál, az 5109 méter magas Margherita-csúcsnál csak a Kenya-hegy és a Kilimandzsáró magasabb Afrikában. A Rwenzori létét már az ókori európaiak is sejtették, bizonytalan beszámolókra alapozva ezek voltak a ptolemaioszi világkép holdbéli hegyei, a Nílus forrása. 1889-ben pillantotta meg a csúcsokat először európai ember, Henry Morton Stanley, és 1906-ban mászta meg őket az Abruzzi hercege által vezetett olasz expedíció, akik szerencsére magukkal vitték minden idők legnagyobb hegyfotósát, Vittorio Sellát is, íme:

Ptolemaiosznak igaza volt, a Rwenzori – pár éven belül eltűnő – gleccserei valóban hozzájárulnak a Nílus vizéhez, igaz, elenyésző mértékben. Mi nem fogjuk megmászni őket, mert egyrészt sok idő, másrészt rossz évszakban érkeznénk, harmadrészt a 4500 méter feletti részhez rendes alpinista felszerelés, alatta pedig hegymászó gumicsizma (!) kéne. De ha úgy alakul, Fort Portalból átsétálunk a hegység északi nyúlványán a rendkívül vicces nevű Bundibugyóba, egy kisebb, háromezer méter magas csúcsot érintve.

Advertisement

Akit érdekel, hogy milyen egy rendes hegymászó-expedíció a Rwenzoriba, és hogy tud olyat megszervezni, annak Petter Bjørstad norvég informatika-professzor hegymászós oldalának idevágó részét ajánlom, ahol skandináv részletességgel dokumentál mindent. December végén kell menni, háztól házig két hétbe belefér, sapka, sál.

Délnyugat-Uganda

Fort Portalból az Edward-tó mentén Kisoro felé vesszük az irányt, útközben átlépve az Egyenlítőt. A tengerszint felett kétezer méteren fekvő városka a világ minden bizonnyal egyik legszebb vidékének központja. Ha szerencsénk és rengeteg pénzünk is lesz, itt fogjuk látni a hegyi gorillákat, vagy a Bwindi Áthatolhatatlan Nemzeti Parkban (tényleg ez a neve) vagy a Mgahinga Gorilla Nemzeti Parkban. Kisorótól délre van a Virunga-hegység nyolc gyönyörű vulkánja, itt van a meseszép, egyenlítői-alpesi Bunyonyi-tó, utunk egyetlen tava, ahol a bilharziózis veszélye nélkül tudunk majd strandolni, és itt lesz talán módunk arra a jeges, grandiózus határsértésre is, amit a Muhavura vulkán tetején követhet el a jéghideg víztől vissza nem riadó turista.

Ha egy helyre mehetnék csak el az egész úton, ide mennék.

Nyugat-Ruanda

Kisoro és Ruhengeri között lépjük majd át hivatalosan is a ruandai határt, tengerszint felett még mindig olyan magasan, mint a tátrai menedékházak. Először a Virunga-hegység déli oldalát nézhetjük majd meg, illetve ha nem kaptunk hegyigorilla-nézési engedélyt Ugandában, még sokkal több pénzért itt próbálkozhatunk újra, a Vulkánok Nemzeti Parkban. Nyomasztó története van ennek a környéknek, ez volt az 1994-es ruandai népirtásért leginkább felelős Hutu Power mozgalom bázisa, erre minél kevesebbet gondolva kanyarodunk majd itt nyugat felé, hogy Gisenyinél elérjük a Kivu-tavat, a kongói határt, és a világ egyik legsúlyosabb vulkánját, a teljesen gyerekrajzszerű Nyiragongót.

Ehhez az egész úthoz részben az adta az ötletet, hogy a Ferkó, amikor még csak gondolkozott azon, hogy lemegy egy évre Dzsubába, megtalálta a Nyiragongót is kezelő Virunga Nemzeti Park oldalát, ahol kiderült, hogy a 3470 méter magas, teátrálisan aktív vulkán kráterének peremén apró kalyibák vannak, ahol meg lehet aludni, alvás előtt a kráterben hömpölygő lávát bámulva. Én ekkor, másfél éve határoztam el, hogy el kell jutnom ide, aztán tavaly novemberben a Bosco „Terminátor” Ntaganda kongói tuszi hadúr vezette M23 gerillaserege megszállta a Ruanda–Kongó-határ kongói oldalán, a vulkán lábánál fekvő Gomát, és ugyan pár nappal később kivonultak, majd idén márciusban Ntaganda fel is dobta magát a ruandaiaknál, a park a mai napig zárva van. Írtam nekik levelet, kedves és részletes választ kaptam, azt mondták, hogy a helyzet sokkal szarabb, mint ahogy a nyugati sajtóba eljut, a környék kongói oldalán ilyen-olyan lázadók portyáznak, így nem tudják megnyitni a parkot, de ha véletlenül arra járnánk, alhatunk náluk és elmehetünk a Senkwekwe Centerbe, a hegyigorilla-árvaházba is. Attól tartok, sajnos nem fogunk véletlenül arra járni.

A Nyiragongót így csak a ruandai határról fogjuk megcsodálni, éjszaka nézzük majd fenyegetően világító kráterét, de olyan nem lehet, hogy én egyszer ne jöjjek ide vissza és ne másszam meg. Ez látható ugyanis a kráter pereméről:

Beszámolók szerint a láva ugyanúgy dübörög és sistereg, mint a tenger.

Gisenyiből a gyönyörű Kivu-tó ruandai partján haladunk majd délre, Kibuye felé, ami állítólag a legszebb üdülőváros a tó partján, majd kelet felé kanyarodva, Gitaramán és Butarén át átmegyünk Burundiba.

Advertisement

Igen, Ruandában lesznek majd pillanatok, amikor belebotlunk abba, remélhetőleg nem szó szerint, hogy itt alig húsz évvel ezelőtt olyan intenzitású és szervezettségű népirtás történt, amitől még Adolf Eichmann is elpirult volna, és hogy az utcán járó-kelő emberek nem jelentéktelen része tömeggyilkos, de erről most nem fogok írni.

Burundi

Burundiról szinte semmit nem lehet tudni. Ugyanúgy kinyarwandául beszélő hutuk és tuszik lakják, mint Ruandát, ugyanúgy pöttöm, tengerpart nélküli ország, ugyanúgy végtelenül csóró, ugyanúgy túlnépesedett, ugyanúgy százezrek és milliók haltak meg az elmúlt évtizedek polgárháborújában, csak épp se hegyi gorillák, se óriási vulkánok nincsenek itt, csak dimbek, dombok, kávé, croissant-ok és strandok. Egy itt élő amerikai házaspárral levelezünk, akiket remélhetőleg meglátogatunk majd kávémosó állomásukon, illetve állítólag itt dolgozik most a földrendés utáni Haitiból írt Ayitidoc blog magyar orvosa, Dr. Rásonyi, akinek ugyanaz az ember vágja a haját Budapesten, mint nekem, és ez a szakember talán veszi majd a fáradságot, hogy elküldje nekem a jó doktor emailcímét, helló Dávid.

Advertisement

Bujumbura Tanganyika-tavi strandjai a képeken karibi strandoknak tűnnek, és van ebben némi hátborzongató időutazás. Amikor Afrika szarva India és Madagaszkár példáját követve lehasad majd az afrikai kontinensről, Bujumbura tengerparti várossá alakul majd, strandjai pedig az itt nyíló új óceánra néznek majd, centiről-centire távolodva Kongó erdőitől.

Ha tényleg eljutunk idáig, elbúcsúzunk az Albert-hasadékvölgytől, a tó túloldalán a közel háromezer méter magas kongói hegyektől, majd sarkon fordulunk, hogy elérjük a gépünket Kampalában.

Dél-Uganda

A ruandai fővároson, Kigalin, a dél-ugandai Mburo-tavon – ahol biciklizni lehet a szavannán – és a Viktória-tó nyugati szélét pöttyöző Ssese-szigeteken keresztül tervezünk eljutni Entebbébe és Kampalába, utóbbi egész utunk egyetlen normális nagyvárosa lesz, itt leszünk az utolsó napokon, valahol megtartom életem első szülinapi buliját, jókat eszünk, megnézzük az egyetem épületein gubbasztó marabukat, aztán egy vasárnap hajnalon kimegyünk majd arra a reptérre, ahol 1976-ban lelőtték Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök bátyját, Yonit, hazajövünk, és beállunk a zuhany alá. Ferkó pedig felszáll a LOL Expresszre, és visszamegy Dzsubába.

Advertisement

És most el lehet kezdeni végre visítva röhögni, hiszen ez a szép, kecses, átgondolt útiterv egy hét múlva Afrika valóságával találkozik majd.

Térkép: National Geographic