Finom húsok, remek zöldségek, semmihez nem hasonlító kenyér: a szerző végre evett etióp kaját, nagyon meg is szerette, és rögtön arra vágyik, hogy Budapesten is tömhesse tovább indzserával a fejét.

Első afrikai vacsoránkat a Juba Bridge Restaurant teraszán költöttük el, a Fehér-Nílus partján, gigászi mangófák alatt. Etióp hely, ami annyira nem meglepő: Dzsubában rengeteg vállalkozást működtetnek a szomszédos Etiópiából érkező üzletemberek, és nem mellékesen az etióp az egyetlen kulinárisan értékelhető, nem gyarmati konyha a Szahara alatti Afrikában.

Advertisement

Haspókként elég röhejes módon ez a dzsubai vacsora volt az első alkalom, hogy etiópot ettem, úgyhogy igyekeztem viharos tempóban bepótolni mindent, válogattunk tisztességesen a különböző fogások között. Volt benne csípős kecskeragu, finom, érdekes zöldségek, marha, minden, egyedül a kitfót – az etióp tatárbifszteket – nem mertem kirendelni, mert a sors kísértésének éreztem volna az afrikai érkezés után egy órával fogyasztott nyers húst. A nagy palacsinta a tányéron az indzsera, az ecetespalacsinta-ízű etióp kenyér, ami egyszerre tál, evőeszköz és köret is, a letépett indzseradarabokkal lehet a ragukat ügyesen felkanalazni és befalni (a képen nem látszik, de mindenki kapott még egy saját, kisebb darabot is). A végén etióp kávét ittunk, pattogatott kukoricával, a tálcán egy darab égő tömjénnel.

Csodálatos volt, a környezettől függetlenül is, és már ott, a Fehér-Nílus partján elgondolkoztam rajta, hogy nem lenne ez rossz itthon sem. Mostanában egyre több etióp fejet lehet látni Budapesten, nem tudom, mekkora az a kritikus tömeg, ami eltart egy etnikai éttermet egy városban, de a random budapesti etiópszpottolások ígéretes tendenciát mutatnak.

Advertisement

Aki tud esetleg etióp helyet a városban, kommentelje ide! Mármint Budapesten, nem Dzsubában.