Az Egyenlítő alatt, az Edward-tó és a Kivu-tó között, ahol a keleti felföldek és a kongói dzsungel határán egyszer leszakad majd Afrika szarva, nyolc óriási vulkán áll, a Virunga-hegység. Odamentünk. Jó nagyok.

Már két napja kerestem a Muhavurát, a nyolc vulkán közül a legkeletebbit, meg akartam mászni, amikor szerda reggel lesétáltam a mólóra és végre megpillantottam. Tudtam, hogy ott van, valahol dél-délnyugat felé, de egy vacak kis iránytűm volt csak, a hömpölygő felhők, a cikkcakkos tó és a domborzati térkép hiánya teljesen dezorientáltak. Tökéletes vulkáni kúp volt, légvonalban harminc kilométerre, talán fél percig látszott, aztán a felhők megint összezártak előtte.

A móló a Bunyonyi-tó egyik szigetén volt, ahol ekkor már két napja úgy éltünk, mint egy brit tévésorozat karikatúrái a gyarmati korszak bohó telepeseiről. A tó elárasztott völgy kétezer méterrel a tenger szintje felett, madárvilágának fajgazdagsága lehengerlő, az apámtól ötévesen kapott madarásztávcsővel a nyakamban ültem órákon át a hatalmas verandán kelet-afrikai madárhatározóval, az időjárás késő szeptemberi volt, időnként fürdőnadrágra vetkőztem és úsztam egyet a hűvös tóban, időnként eukaliptuszrönköket dobott a kandallóban a tűzre a fehér inges, mellényes személyzet, órákon át beszélgettünk kenyai Guinness-ek mellett, éjszaka a teliholdat bámultuk a sátor vékony fehér ponyváján keresztül.

Motorcsónak vitt el a szigetről, onnan Toyota a közeli Kabaléba, ahol buszra ültünk Kisoro felé, alpesi völgyeken át kanyarogtak a szerpentinek a dél-ugandai felföldön, és tudtam, hogy valamelyik kanyar után ott lesz a Muhavura, de a látvány még így is mellbevágó és befogadhatatlan volt, a piros busz előjött egy völgyből és egyszer csak ott volt, szembe velünk és két kilométerrel a fejünk felett, a háromszögletű szörnyeteg, a tökéletes Toblerone-hegy, nyugat felé kisebb társával, a Gahingával, mellette a hatalmas, cikkcakkos Sabyinyo, melynek csúcsa a határ Uganda, Ruanda és a Kongó között, szájtátva bámultuk őket és azon nevettünk, hogy ezt a csodát tényleg csak a magyar turista általános megfigyelésével lehet leírni, miszerint hú bazmeg, de kurva nagy hegy.

Másnap reggel hatkor már két robogón ültünk, a Feri az egyiken, én a másikon, a lávaköves út végén ott állt a Muhavura a pirkadat előtti sötétszürke égen, illetve hát maga volt a sötétszürke ég, csend volt és hűvös, a motorosok télikabátban cikáztak a göröngyök között, aztán már ők sem tudtak tovább menni, onnantól gyalogoltunk felfelé, apró földek szélén, a földeket fekete vulkáni kövekből épített falak határolták, a hegy ekkor már nagyon közel volt, óriási szürkészöld fal, kifizettük a fejenként hatvan dollárt a két parkőrnek.

A Virunga-hegység nyolc önálló tűzhányó, minden átmenet nélkül nőnek ki az Albert-hasadékvölgyből, saját időjárásuk, növényzetük és állatviláguk van. Nagyon fiatal hegyek, kettő közülük – a Nyamulagira és a Nyiragongo – a mai napig igen aktív, a Muhavura is csak száz éve aludt ki. Meredek lejtőin él a hegyi gorillák populációjának fele, úgy 350 egyed, de van itt mindenféle állat, még elefánt is. Öt EU-s katona csatlakozott még hozzánk, hogy együtt másszuk meg a hegyet, szomáliaiakat képeznek ki Fort Portal mellett, a vezetőjük igazi tudálékos, agresszív seggfej volt, aki arra a kérdésre, hogy békefenntartók vagytok, azt válaszolta, hogy nem, hadurak, nehéz volt nem röhögni, ahogy Laurent Nkunda vagy Ahmed Sah Maszúd helyett ezt egy jómódú, huszonéves, konditermes belga mondja, aki felveszi a remek fizetését, majd visszamegy abba az országba, ami a huszadik század első felében mindennél többet tett azért, hogy a világnak ez a meseszép vidéke az itt lakók zömének földi pokol legyen.

Sűrű erdőben indultunk el felfelé, sasszemű parkőrünk, Dan, két dagadt szarvast is kiszúrt az aljnövényzetben, elrepült felettünk egy augur ölyv, valahol a vad bozótban egy Johnston-turákó, az Albert-hasadékvölgy hatalmas, szivárványszínű kakukkja rikácsolt, aztán elfogyott az erdő, egyre kisebb cserjék nőttek, a vulkán egyik gerince mögött felkelt a nap, kristálytiszta, párás, egyre hűvösebb levegőben haladtunk felfelé, a meleg fűre ültünk 3100 méteren, a Nagycsarnokban két héttel korábban vásárolt aszalt sárgabarackkal kínáltam Dant, aki kíváncsian forgatta az egzotikus gyümölcsöt, majd gyorsan befalta. Társa, Moses, Bob Marley-s tornazsákkal a hátán, Kalasnyikovval a kezében révedt a Kongó irányába. Még lent mondta, hogy a Kalasnyikov arra van, hogy ha jönne egy kafferbivaly vagy egy elefánt, akkor a levegőbe lőve el tudja riasztani őket.

Aki járt már a Tátrában, ismeri a növényzet fokozatos zsugorodását, majd szinte teljes eltűnését, de a Virunga nem a Tátra, a Virunga növényzete nem az evolúció, hanem Salvador Dalí és Lewis Carroll közös munkája, mert 3600 méter magasan, ott, ahol az egyre satnyább, már csak bokáig-térdig érő bokrokat szikláknak és kőtörmeléknek kéne felváltania, ott a Muhavurán egyszer csak gigászi, vadidegen, marsbéli fák jelentek meg, több méteres törzsük és ágaik végén egyik oldalukon viaszos méregzöld, másik oldalukon gyapjas piszkosfehér levelek nőttek, ezek voltak az óriás szenéciók, mellettük mellkasig érő bizarr izék nőttek, az óriás lobéliák. Nem segített a növényzet racionális felfogásában, hogy pont ezen a magasságon tűnt úgy, mintha hirtelen lekapcsolták volna az oxigént, eddigi szökellő tempóm lép-nagylevegő-lép-nagylevegő vánszorgássá alakult, szerencsére azért jó tíz perccel a belga seggfej előtt a remek ösvényen.

3800 méter magasan vártuk be egymást a Ferivel, ekkor már köd hömpölygött a nyilvánvalóan hallucinált növényzet között, az óriás lobéliák ebben a magasságban több méteres oszlopokká alakultak – nem, ezt nem a hegyen írom, hanem a konyhámban, tényleg ez történt –, külön-külön tántorogtunk egyre feljebb, altiplánói, tibeti, egyáltalán nem embernek való magasságba, lebegtünk a ritka levegőben, dobszólóra figyeltem fel a Kongó irányából, megálltam hallgatni, és rájöttem, hogy csak a szívverésemet hallom, korábban ismeretlen frekvencián és felharmonikusokkal.

Aztán eltelt valamennyi idő és elfogyott az ösvény és ott álltunk a Ferivel a tűzhányó csúcsán, egymás nyakába ugrottunk, felfaltuk a csúcscsokit, vigyorogtunk a jeges, gomolygó ködben, majd fürdőnadrágra vetkőztem, megmerültem a hűvös krátertóban, felvettem az apám narancssárga, negyvenéves, angol széldzsekijét és lubickoltam a magashegyi mámorban. Lementünk a vulkánról, csirkés szendvics és sült krumpli mellől néztük a háromszögletű szörnyeteget, a tökéletes Toblerone-hegyet, nyugat felé kisebb társát, a Gahingát, mellette a hatalmas, cikkcakkos Sabyinyót, és elaludtunk.


Egy másik robogón ülünk ketten a Natival és a hátizsákjainkkal, pazar, hullámzó, tükörsima aszfaltúton száguldunk a ruandai határ felé, keletről kerüljük a Muhavura tömbjét, hűvös napsütésben sétálunk át ebbe a pici, furcsa országba, kisbusszal megyünk tovább Ruhengeribe, az 1994-es mészárlást szervező gyilkosok korábbi központjába, csupa por minden így a száraz évszak végén, elsétálok a közértig banánért, és ott, a sarkon, ott áll sorban a nyolc vulkánból öt, a Muhavura, a Gahinga, a Sabyinyo, a széles tetejű Bisoke, mellette nyugatra a Karisimbi mindegyiknél hatalmasabb tömege, nem nagyon vannak szavaim arra a kavalkádra, amit érzek, miközben visszaballagok a buszhoz a fürt banánnal a kezemben, hogy itt vannak ezek a hegyek, itt van ez a furcsa város, és nem tudom, ki kicsoda, csak azt, hogy mindenki, akit az utcán látok, látott már lemészárolt embereket, és egyik-másik járókelő kezéhez minden bizonnyal vér tapad, aztán elindul a busz Gisenyi felé a vulkánok amfiteátrumában, észak felé sorakoznak, az egyik kanyar után feltűnik a Karisimbi meredek csúcsa, aztán egy hosszú, tantalizáló pillanatra a Mikeno a Kongóban, Matterhorn-szerűen függőleges falaival, végül a Kivu-tó Vezúvja, a Nyiragongo, és oda nem fogunk elmenni, mert ott még mindig háború van, csak nézzük és nézzük és tudom, hogy a kráterében ott a Föld legnagyobb lávatava, de poros az ég és messze van ahhoz, hogy lássam éjszaka, ahogy világít, csak ott van, és gyönyörű és fenyegető és egyszer vissza fogok jönni ide és a kráter peremén töltöm az éjszakát és hallgatom, ahogy morajlik a hullámzó láva, mint a tenger, mint a Kivu-tó kristálytiszta vize.

Advertisement

A felső kép Hjalmar Gislason munkája, a többit a Feri készítette, kivéve a csúcsfotót, amit Adriano, spanyol társunk a Muhavurán.