Tenger, alváshiány, éhség, valamint az első buszút, amin egy percet sem aludtunk.

Vasárnap végeztünk az utolsó jordániai látnivalóval, Petrával, így másnapra az egyetlen terv az Egyiptomba kompozás volt. A hotelben megígérték, hogy szólnak, mikor megy az első busz Aqabába, hogy aztán ennek tudatában meg tudjunk reggelizni és kényelmesen elindulni. Muhaha. Nem szóltak, cserébe hétkor azt mondták, hogy már várnak ránk az állomáson, de kedvesek lesznek és feljönnek, magyarul a reggelink ugrott és természetesen utána a következő egy órát a pályaudvaron töltöttük várva, hogy megteljen a busz, az útra elegendő maradék 10 dinárunkkal, tehát ha még lettek volna nyitva boltok, akkor se tudtunk volna mit enni. Cserébe viszont egy a lehetőségekhez mérten kényelmes buszt fogtunk ki, legalább aludni tudtunk még.

Innentől lett aztán minden igazán rossz, 11-re a dögmeleg Aqabában voltunk, vettünk jegyet a hatos kompra, a kikötőbe pedig négyre kellett kiérnünk. Ezt az öt órát a strandon haldokolva-olvasva-megőrülve töltöttük egymillió fokban (talán ki lehet találni, hogy bírom a meleget). Valahogy mégis eltelt az az öt óra, nagyon boldogan és felszabadultan érkeztünk a kikötőbe, ahol közölték, hogy már tegnap este összevonták a kevés utazó miatt a hatos kompot az éjjel kettessel, nem is adhattak volna nekünk jegyet erre. Szóval akkor még 10 óra várakozás a szerencsére néhol légkondis kikötőben, ahol egyébként annyira nem volt semmi, hogy kénytelenek voltunk egy 1700 forintos repülői készételt vacsorázni, csirkemell gabonakörettel.

Az eddigi legszomorúbb vacsora

A kompon töltött éjszaka nagyon kimerítő és kaotikus volt, de végül csak megérkeztünk Nuweibába. Reggel hatra már a Lonely Planetből kinézett tengerparti szálláson voltunk. Ez a Big Dune nevű helyet jelenti, ami pár kőépületet leszámítva kizárólag tengerparti bungalókból áll, 2-300 ember befogadására is képes állítólag. Összesen mi ketten voltunk vendégek. A keddet és a szerda hajnalt és délelőttöt itt töltöttük, a létező összes kényelmesnek tűnő ponton fetrengve, néha a tengerben hűsölve. Elképesztően kísérteties volt az egész hely.

Lakatlan, ijesztő

És végre elérünk a mai naphoz - délután kettőtől számítom ezt, mivel az utolsó három napban annyira össze-vissza aludtunk mindenhol, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet.

A nuweibai kórház, kecskékkel a kertjében. Nem sokkal később egy fiú kikergette őket innen egy műanyag csővel.

Advertisement

A nuweibai kórházhoz kellett kiállnunk, itt beszéltük meg a találkozót a Bedouin Bus St. Katrinba tartó járatával. Nem volt teljesen világos, mit takar ez a név, de aztán elég hamar kezdett kirajzolódni a megoldás. Pontban a megbeszélt 14:30-kor megjelent a szelíd tekintetű, kicsit ügyetlen sofőr a busszal, majd a következő egy órát Nuweibában oda-vissza buszozgatva töltöttük, két idős hölgyet és egy kisfiút, egy fiatal, hagyományos öltözékű férfit, és egy egyiptomi turistapárt vettünk még fel. Aztán nekivágtunk a sivatagnak. A hölgyeket és a kisfiút különböző menekülttábornak kinéző helyeken tettük ki, a fiatal férfi St. Katrin határánál vált el tőlünk, a pár végig velünk tartott. Ez az első buszút, amin nem aludtunk, helyette végig bámultuk a sivatagot, a tevéket, a picike mecseteket, nagyjából négy órán át. Félúton megálltunk a sofőr ismerősénél egy teára, egy imára és egy bébitevére.

Ő vitt minket